Azt mondják, egy anya megérzi, ha valami nincs rendben a gyermekével. Azt hiszem, ez volt az egyik ok, hogy felkerestünk egy dévényes gyógytornászt. Hiába mondták a neurológián, hogy Rebeka ugyan kicsit feszesebb, de nem szorul tornára, csak nem hagyott nyugodni a dolog. Egyrészt amikor a babakocsit megvettük előző tulajától, kaptuk azt a tanácsot, hogy mindenképpen érdemes megnézetni a lányokat. Aztán az intézet topikjában egy ikres kollegina egy mondata volt az utolsó lökés (A feszesek hamarabb megfordulnak.), hogy lépjek.

Felhívtam, átirányítottak, felhívtam, nem vállalta, felhívtam, jó, megnéz, de ikreket nem vállal.

Vállalt. Muszáj volt. Rebust tornáztatni kell. Janka egyelőre 'békén van hagyva1, de gyanítom, nem sokáig: kicsit behúzza a nyakát, emiatt a hajlatban piros foltok éktelenkednek.

Mára kaptunk időpontot. Nagy dilemmát okozott, hogy oldjuk meg az odajutást. L. dolgozik, egyedül nem megy a két gyerekkel és a kocsival. Ha el is jutok a házig, felfelé már nehezebb: harmadik emelet és nincs lift. Szerencsére anyu ráért: jött, vigyázott Jankára. Én meg kicsit félve Rebus reakciójától (emberek között, kendőben) nekivágtam az útnak. Meglepően jól viselte. Érdeklődve szemlélte a világot. Egy nyikkja sem volt a kendőben.

A tornát is jól tűrte az első 30 percben. A nyaknál viszont keserves sírásban tört ki csórikám. Öltözésnél is sírt. Csak a kendőben nyugodott meg, bár néha éreztem, ahogy hüppög. A metróhoz sem értem el, amikor már aludt.

 Jövő hét kedden folyt. köv.