Több mint egy hónapja az utcán futottam össze gimis osztály-, pad- és szobatársammal, A.-val. Jól meg is mosta a fejem,hogy nem szóltam az örömteli eseményről: azaz a két kislányról, aki otthon van. Akiket nem az iskolából vittem haza, ahogy ő viccesen megkérdezte, hanem saját termés. Az már csak hab a tortán, hogy nem öt kerület választ el minket egymástól, hanem cirka 100-150 lépés, de jó ha két évente egyszer összefutunk.:)

Megbeszéltük, májusban van egy kis ideje, átjön babanézőbe.

Erre tegnap kerítettünk sort.

Átjött, beszélgettünk, babáztunk.

-Olyan természetesen csinálod, mintha mindig is ezt csináltad volna- mondta elmenőfélben.

Azóta is mosolygok, ha eszembe jut. Jólesett, hogy így látja. Mert azért nekem naponta vannak kétségeim, hogy tényleg jól csinálom-e, mindent megkapnak-e igényeik szerint, eleget foglalkozom-e velük. Jó-e az, amit én annak gondolok.

Bízom benne, hogy igen.