Nem ragoznám hosszan, milyen hosszú volt az út március 24-ig. Aki már hosszasan vágyott és várakozott gyerekre ismerheti a kezdeti "Na, akkor most már jöhet a baba!" érzést, az utána következő reményteljes ugyanakkor egycsíkos tesztű hónapokat, a kivizsgálások sorát, a hosszú várakozást egyik vizsgálattól a másikig.
A lényeg: nálunk a lombikprogram lett a megoldás. 2008. március 24-én megvolt életem első petesejt leszívása. Hajnalban a beültetés előtt azt beszéltük meg, hogy kettőt kérek vissza. Mivel három szép embrike maradt végül -és egyet nem fagyasztanak- visszakértem mind a hármat. Melyikről mondtam volna le???
Aznap négyen vártuk a babáinkat vissza.Félig viccesen félig komolyan beszéltünk arról, hogy húsvékor fogannak ezek a babák és karácsonykor születnek. Hát majdnem bejött.
Szóval én hármat kaptam vissza, Sz., akivel azóta is tartom a kapcsolatot (fórum, szülésfelkészítő, telefon) négyet. Mindkettőnknek sikerült: duplán (neki fiúk-nekem lányok), nála se látták az egyiket az első ultrahangon, nálam sem. Sőt, nálunk kérdéses volt, hogy a kicsi (mert apróka volt, kis petezsákban, nagy szikhólyaggal) megmarad-e. Megmaradt. A doki így jellemezte a helyzetet: "Egyik a tágas nappaliban, másik a kis szuterénben."
Problémamentes, ugyanakkor gyakran parákkal tarkított időszak után deceber 4-én valami új vette kezdetét...
Utolsó kommentek