Tudom, tudom, vagyis remélem, hogy nem maradnak némák a lányok, de iszonyúan unom már az egyoldalú verbális kommunikációt. Az meg pláne frusztráló, amikor hasonkó korú gyerekek (vagy fiatalabbak) már beszélek. Mint ma a Ringatón. A kislányt kapásból 2 éves körülinek néztem (hosszú haja volt, még Jankáéhoz képest is), és beszélt, kérdezett...egész mondatokban. Másfél éves...akár a csajok.

Aztán múltkor a játszótéren a 15 hónapos kisfiú, aki lekislányozta (szépen, tisztán ejtette) a lányaimat. Ebben nem tévedett, de az, hogy fiú létére már ő is nyomja...

Erősen elgondolkodtam, mit csinálhatok rosszul. Mert vannak napok, amikor megszólalni sincs kedvem. Ilyenkor szinte alig beszélek. Minimálisat, erőltetve. Viszont bármikor dalra fakadok. Van úgy, hogy egész nap nyomom..meg mondókázok. Könyvből nem /ritkán mesélek (mert kitépik a kezemből), bár a képeket nézegetjük, mutogatjuk mi-micsoda; viszont nézünk diafilmet (olykor), s  ha elolvastam a képkockát, még megmagyarázom/megmutogatjuk, mi van a képen/falon. Kész, ennyire futja.

Már arra is gondoltam, felhívom Dórát, a TSMT-s gyógytornászt, s kérek a lányoknak feladatokat a beszédindításhoz.

Mai gyöngyszem: Janka szalad hozzám, ütögeti a pelenkáját, s közli nemes egyszerűséggel s rövidséggel: Be. Nem ám kaka, vagy hasonló, csak egy be igekötő, oszt csókolom. De legalább szólt. Mert tényleg volt a pelusban anyag. Na, hát így kommunikálunk mi...azaz ők: igekötőkkel, meg szókezdeményekkel.